Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2008.09.30

Missió 2007

Misszió 2007

 

Azt mondják, egy élménybeszámolót akkor kell írni, amikor a legerősebbek a visszatérő élmények.

Ma már keddd van és a tábor vasárnap véget ért, de még éjjel is ezzel álmodtam, és a képek folyamatosan visszatérnek egy-egy pillanatról.

Sok a gondolat, és mégtöbb a feldolgozatlan élmény. Bár nem is csoda, ha az ember nem egy olyan útra készül fel amire, talán, még ha tudná előre, sem tudna kellő képpen felkészülni.

Ez a mi esetünkben is így volt.

Az iskola feladatul egy tábor megszervezését tűzte ki feladatul, amit ki-ki szabadon választva tölthetett el. Persze a suli is adott leheőséget Szovátán a Ferences Alapítványnál, vagyis az utolsó percig azt hittük, hogy ami feladatunk az árva esetleg félárva gyerekekkel való foglalkozás lesz, ami szintén nem egyszerű dolog, mivel annyi szeretetre éhes gyermek éhséget kell kielégíteni.

Szombaton délután, mielőtt elindultunk volna, jelentették be, az uticél és a feladatkör megváltozik. Ekkor még nem tudtuk, hogy mi is vár ránk, és mire is készüljünk. Azt már sejteni mertük, hogy a beígért jó, elmarad.

Szováta helyett Zsombolya, hegyek helyett síkság, szerpentinek helyett olajfúró tornyok, és gyerekek helyett szociálisan rászorult családok.

Feladatkör módosult. Táboroztatás helyett misszió a javából. A kellemes, délutáni foglalkozások, játszás, szórakozás helyett, egész napos séta. Étlen, szomjan a tűző napon, házalás, utazás faluról falura. Kutakodás, félreértés, magyarázkodás a romány nyelv ismerete hiánya miatt. És öröm egy magyar ajkú embernek, főleg ha szeretettel hívott be szerény hajlékába, és kínált meg egy pohár vízzel, aminek annyira tudtunk örülni, mint még talán soha. Igen, egy pohár víznek. És mesélt, útba igazított, merre, hová tovább, kit keressünk.

Magunkat, az aratásba küldött munkásokhoz hasonlítanám, akiknek meg kell keresni az aratnivlót.

Persze ezt csak keresztény neveltetéssel lehetett így felfogni. Aki nem tudta mit jelent kereszténynek lenni, még elképzelése sem volt, mi a célja napi bolyongásunknak.

A küldöttség 17 tagú volt 16 lány és jómagam fiú, kissé aránytalanul, akik szociál-, és gyógypedagógus pályára készülnek a győri főiskolán.

3arató, már az első nap belefáradt munkájába, és közülük, még további jónéhány nem értette a rá bízott munkát és föladta a remény.

Nekem a második nap fordult meg a fejembe, hogy a többieknek igaza van, és tényleg fölösleges ez az egész.

A következő nap már nem s álltam szolgállatba, annak ellenére, hogy este még a legbuzgóbbak között tértem nyugvóra. Ez volt a töréspont. Reggel, mikor felkeltem, megdöbbentem, hogy tényleg elmentek nélkülem, még azok is, akik nem tudták mire jó ez az egész. És még Pál apostol történetét sem ismerték, mivel nemhogy keresztény neveléssel, de még a Szentírással sem találkoztak. Volt időm elgondolkodni miért is vagyok itt, mit is akarok ettől az egész félresikerült „Akciótól”.

Délre magamba szálva kerekedtem fel a csoport után, mondva legyen, aminek lennie kell. Mikor megaláltam a csoportot irigykedve néztek rám, gondolva azt, hogy tudtam valamit, mivel ők reggeltől a kocsiban várnak a vezényszóra.

Ekkor kezdődött minden. Éreztem azt, itt tényleg valamilyen komoly feladat vár Ránk. De nem mindenkire. Csak azok akik hisznek a feladatban.

 Igaz délután sok sikerrel nem jártunk, de lagalább jókedvre deríthettünk egy- két gyereket.

Az igazi feladat másnap következett. Egy magyar ajkú falu román vidék közepén. Itt tényleg volt aratnivaló. Egy-két órán belül együtt volt a falu apraja-nagyja és volt mit aratani.

 Talán az első éhező gyerek volt az, aki értelmet adott a négy napi tétlenségnek, a második pedig, aki megerősítette munkánkat. Mikor az öröm mindössze egy szem cukorkába, vagy egy sokéve a padláson porosodó játékba került, tudtam, nemhiába változott a cím, és sem a hegy nem jön, sem mi nem megyünk.

A nap gyümölcse 3 gyermek, akik ma már a Déva-i otthonban szenderülnek álomra, és még 3, akik reméljük, nemsokára szintén oda kerülnek.

A hét gyümölcse 25- 30 magyar nyelven többé-kevésbe beszélő gyermek, akik nem maradhatnak tovább szülőházukban.

Bennem ez a kérdés fogalmazódott meg akkor és azóta is: „Mi jobb a gyereknek, távol anyjától, apjától, szülőhazájától, de járhat iskolába, lakhat meleg szobába, a vacsora biztos, vagy otthon anyu mellett étlen, hidegben, koszosan ruha nélkül? ”

A válaszra talán egy nemzedéket várni kell, amikor majd a gyerekeket látva kapjuk meg a választ.

Amire viszont biztos választ kaptam, az hogy két sorba nem lehet állni. Ugyan úgy, ahogy egy seggel két lovat nem lehet megülni, nem lehet egyszerre két filmet sem nézni. Vagy, ahogy nem lehet két úrnak szolgálni, mert az egyik a tűz, a másik a víz, egyik a föld másik az ég. Egyik a szegénység másik a gazdaság, vagy egyik önmagad vagy és a másik csak egy kis rész belőled, és a nagyobb részt a körülötted lévők szabják meg.

Dönteni meg kell tanulni, még akkor is, ha nagyon fájdalmas. E nélkül sem magunk, sem mások nem lehetünk.

Missziós munkánk gyümölcse már beérett, de a jutalom érte még nem. Olyas valamit kaptunk, ami egy életre szól. Vagyis aki elfogadta ezt a jutalmat. Aki nem keményítette meg a szívét, és hagyta, hogy a boldogság csak egy pillanatra is átjárja kővé fagyott szívét.

  

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.